Vannak fájdalmak, amelyeket nem lehet elmesélni.
Nem lehet megosztani igazán.
Mert olyan mélyre visznek, ahol már nincs szó.
Csak lélegzet.
Törött, nehéz, néha megtagadott lélegzet.
Amikor egy szülő elveszíti a gyermekét, nemcsak a szeretett lényt veszíti el.
Elvész a jövő is. Az, amit együtt képzelt el.
A remény, amit felépített. A jövőkép, amit hordozott.
És a saját identitásának egy része is. Mert aki anya vagy apa lett, az az is marad, akkor is, ha már nem ölelheti a gyermekét.
A gyász ilyenkor nem a megszokott módon működik.
Nem lehet végigjárni lépésről lépésre.
Ez nem egy út, inkább egy belső táj, ami örökre megváltozik.
A fájdalom nem szűnik meg.
De egy idő után elkezd átalakulni.
Nem lesz könnyebb, csak ismerősebb.
Mint egy hegszövet, amit már megtanulunk hordozni a bőrünk alatt.
A gyermeket nem lehet elengedni.
Nem is kell.
Mert az a kapcsolat, ami közte és a szülő között létrejött, nem szűnik meg a halállal.
Az anyai vagy apai érzés tovább él. Belül, emlékezetben, álomban, mozdulatban.
És ez a belső kapcsolat segíthet újra élni. Nem úgy, mint előtte, hanem másként.
A világ soha többé nem lesz ugyanaz.
De a szeretet, amit adtál neki, és amit ő hozott az életedbe,
nem múlt el.
Ott van veled minden nap. A hiány mögött. A csend mélyén.
És lehet, hogy egyszer majd, egy nagyon halk pillanatban
megszületik benned a tudás.
Nem vagy kevesebb attól, hogy ő nincs már itt.
Csak mélyebb lettél.
Sebesebb, de mégis mélyebb.
És ez a mélység az, ahonnan újra el lehet kezdeni lélegezni.
Záró gondolatok
Nem kell elengedned őt.
Nem kell elfelejtened.
Csak megtanulni vele élni másként.
Csendben. A szíved mélyén.
Ott, ahol már nincs idő.
Csak szeretet.
